egyperces…

Semmit

Szia! Bocs, hogy csak így megszólítalak. Olyan furcsa vagy, más, mint a többiek itt az utcán. Nézd, mindenki siet valamerre! Valakik boltba, biztos megint akciós egy kedvenc termék, azok ott munkából jönnek, ők látogatóba mennek mit tudom én kihez, te meg csak lődörögsz. Ez olyan furcsa. Itt mindenki rohan, de tényleg. Az autók dudálnak egymásra, meg a gyalogosokra, mások kiabálnak, a tömegben meg megy a lökdösődés, mintha mindenkinek valami marha fontos dolga lenne. Nyilván van is. Vagy legalábbis ők marhára fontosnak gondolják.
Mondják: a mai rohanó világ! És tényleg! Mindenki céltudatosan törtet valamerre.
Te meg nem.
Szóval, csak azt akartam kérdezni, hogy hova mész, vagy mi dolgod van, hogy ennyire ráérsz?
Semmi? Ez biztos?
De akkor miért mész?
Csak úgy? Az hogy lehet?
Akkor nyilván jössz valahonnan, ugye? El akartál jönni valahonnan.
Nem? Neked jó volt ott is, de inkább mész?
Az igen. Jó neked, azt hiszem.
Igazából tényleg jó lehet neked. Nem sietsz sehova, nem is késel le semmit…
Az az igazság, hogy szeretnék olyan lenni, mint te. Hogyan csinálod? Mert örülnék neki, ha lennének nyugodt perceim, óráim. Arra jöttem rá, hogy elegem van abból, hogy így élek. Hogy mindig valami után rohanok. Hogy mindig el akarok érni valamit. Hát persze, kihirdették, hogy az a frankó, ha eléred az álmaid, ha megvalósítod önmagad, meg ilyesmik. És ezekért persze küzdeni kell. Egy életen át. De tudod mi a baj? – persze, te biztos tudod, hiszen te már nem sietsz semerre –, csak jó kimondanom, mintegy saját magam megerősítésére: vágyaim és az álmaim nem az enyémek. Nem tudom, hol és mikor, kik és hogyan, de belém tuszkolták, és én meg elhittem. És mindenki elhitte. Mindenki él valamiért. Mindenki küzd valamiért. Egy életen át. Közben meg nincs is életünk, mert fölösleges dolgokra megy el az időnk…
Hogy most mit szeretnék?
Azt, hogy ne akarjak semmit. Hogy ne rohanjak senki és semmi után.  (Z. Cz. Domonkos)