2021.08.20. 08:49, magam2
egyperces…
Kávémesék: Élők temetője
Ismerik azt az érzés, amikor minden egyszerre megy tönkre? Először a GPS-em sötétült el, aztán a kocsi döglött be és utoljára, de nem utolsósorban térerő sem volt a telefonomhoz. Egyedül álltam az Alföld közepén a nagy magyar éjszakában. Felhős volt az ég, még a csillagok sem látszottak. Mivel, emlékeim szerint az utolsó falut már jó ideje elhagytam, letoltam a padkára az autót és előre indultam, hátha a következő település közelebb van. A fák lombja fenyegetően borult fölém. Vagy negyed órája caplathattam, mikor végre pislákoló fényt pillantottam meg a távolban.
Fény = élet, kezdtem örvendezni, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy elsietett következtetés volt: egy temető kapujában álltam.
Egy pillanatra egy holdsugár ártört a fellegek között, így ki tudtam venni a kovácsoltvas feliratot: „Meghaltunk”.
Magamban keserűen felnevettem: semmi, a helyzethez nem illő hurráoptimizmus. Csak a meztelen, pőre tény: akik itt fekszünk, mind halottak vagyunk. Kivéve azokat, akiket az elmúlt napokban elevenen földeltek el, de az egyéni pech, nem rendszerszintű működés.
Töprengéseimből egy öreg férfihang riasztott fel:
- Jó estét! Körbevezethetem?
- Köszönöm, de nem. Sietek. Lerobbant a kocsim és segítségre van szükségem.
- Látja, ez a baj, magukkal élőkkel. Mindig sietnek, mindig keresnek valamit. Pedig, ha nem rohangálnának annyit, hamarabb megtalálnák, amit keresnek. Az igazi halottak bezzeg mások! Ők nyugton várják az idők végezetét.
- Miért? Vannak nem igazai halottak is? – lepődtem meg.
- Persze, az élőhalottak.
Eszembe jutottak a „C” kategóriás amerikai zombi filmek, amik most mégis hihetőnek tűntek, ezért egy lapos viccel akartam elütni a megállapítás élét:
- De azoknak nincs temetőjük.
Na jó, így utólag elismerem, tényleg nem volt nagy poén. Az öreg megveregette vállamat és rám mosolygott:
- Dehogynem! Éppen ott áll. Higgye el, tanulságos lenne, ha megtekintené.
Hogy ne áruljon el a remegésem, csak bólintottam.
Megálltunk az első sír előtt és az sírásó, vagy aki volt, mécsest gyújtott. A gyufa lángjánál megláttam egy különös alakú anyajegyet a kezén, majd a síron egy kisfiú fotóját. Elérte a pillantásomat és mesélni kezdett:
- Egy kis faluban nevelkedett, abban a valamiben, amit a város széplelkek tisztes szegénységnek neveznek. De a szülei a szegénységnek nem a tisztességét látták, hanem a nyomorúságát. Számot vetettek mindennel, hogy a fiuknak más, boldogabb életet akarnak adni, ezért pénzzé tették mindenüket és kivándoroltak.
- És boldogabb lett az életük?
- Gazdagabb – bólintott szomorúan az öreg. – Eleinte sokat sírt a kisfiú, hiányzott neki a régi élete, a falu, a barátai… Aztán szép lassan mindent elfelejtett és meghalt a lelke.
Vagy nézze ezt! – mutatott egy másik sírra. Egy fiatal nő arca nézett rám.
- Neki mi a története? – érdeklődtem.
- Ő volt a középső gyerek. Se a kis kedvenc, se a nagy és erős nem volt, csak a szürke középszer. Ezért összeszorította a fogát, hogy sikeres lesz, az elsők közé kerül. Mindent ennek rendelt alá, szeretőit elhagyta, magzatait elhajtotta. Nem hitt semmiben, nem vágyott semmire, csak arra, hogy apja egyszer büszke legyen rá.
- Nem. Az apja sohasem vette észre. Megkeseredett, magányos öregasszony lett belőle. Most a sírja itt van az apjáé mellett, de a temetőn kívül soha nem keresik egymást.
- Az apja is itt fekszik?
- A lelke igen. Az is meghalt, hiszen nem tudta szeretni a lányát. A szeretetlenség gyilkos méreg, megöli azt is, aki nem adja, azt is, akitől megtagadják.
Vagy itt van ez a sír, a költőé. Neki az lett volna a feladata, hogy megírja a legszebb verset, ami minden ember lelkében felzendítette volna a harmóniát.
- Vele mi történt?
- Amíg írt, csak az íróasztalnak írt. Ez nem is lett volna baj, hiszen egy szó annál értékesebb, minél hosszabb ideig érlelik a csendben. A felnőttkor küszöbén kézbe vett egy antológiát és rájött arra, hogy olyat sohase tudna írni, ezért abbahagyta a verselést.
- És tudott volna?
- Mást, ami a sajátja, ami a lelke szépségét tükrözi, igen. De nem írt. Így csak néhány embernek tudta átadni azt a csodát, amit Isten az egész emberiségnek szánt.
A következő sír egy asszonyé volt. Rövid neve volt, de a sötétben neme tudtam kivenni se a kopottas feliratot, se az arcot.
- Ő ki volt?
- Nyugodt, békés élete volt. Férj, három lány, de mégis, valami üresség mardosta. Aztán egy szép nap rátört a szerelem, amit sohasem élt még át, aminek még a létezését is tagadta. Egy új világot ismert meg. Egyszerre őrlődött és teljesedett ki az élete. Végül feladta a küzdést és visszatért a férjéhez, de a lelkét fekete, gonosz gyűlölet töltötte be. Sohasem tudott olyan csilingelően nevetni, mint annak előtte.
- Mit kellett volna tennie? Hiszen helyesen döntött, mégis élőhalottá vált.
- Az utat mindenkinek magának kell megtalálnia. Mondhatni, helyesen döntött, mégis… - hallgatott el egy pillanatra. – A legnehezebb, hogy ne csak a tetteink, hanem az érzéseink is tiszták maradjanak. Az álomban, amit Isten rólunk álmodott, nem szerepel se bűn, se gyűlölet.
Sokáig nézegettük a sírokat, míg a temető szélén egy üreshez nem értünk. Az öreg kérdőn rám pillantott, mire bólintottam:
- Ez az enyém.
- Igen. Mi senkit sem temetünk el akarata ellenére. Csak ha az illető is úgy akarja.
- Szép sír – kerültem meg a választ.
- Legalább ez legyen szép, ha már az élet nem volt az előtte.
- Mit kell tennem, hogy ne kerüljek ide?
- Látja, ez is a baj magukkal. Azt hiszik, az élet egy egyszerű kérdés-felelet játék. Pedig nincsenek se kész kérdések, se válaszok. Mind a kettőt saját maguknak kell megtalálniuk.
- Gyengének érzem magam. Fáradtnak – próbáltam meg kitérni a választás elől.
- Akkor, ha gondolja, feküdjön is bele.
- És legyek igazi halott?
- Igen. Kétségek és küszködés nélkül.
Belenéztem a sírba. Vonzott a feketesége, mint szakadék szélén a mélység, de megráztam a fejem.
- Nem. Én élni akarok.
- Akkor menjen és kezdjen végre élni! Ne csak létezni.
- És akkor visszatemeti a sírt?
- Nem, ez így marad egészen a testi haláláig. Minden nap tegye fel magának a kérdést, ideakar-e kerülni, vagy valami többre vágyik? Valami igazira? Vagy elég a látszat is?
Nem tudom, hogyan keveredtem vissza a kocsimhoz. Beültem, és gépies mozdulattal ráadtam a gyújtást. Nem csodálkoztam, hogy azonnal beindult. A GPS is életre kelt, fénye betöltötte a kocsi belsejét. Ahogy megfogtam a kormányt, megláttam a kézfejemet.
Rajta a jó ismert, különös alakú anyajeggyel. (RozványiD)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
A két Trenk című regény elsősorban Trenk Ferencet mutatja be. Mindkét munka alapjául Trenk Ferenc és Frigyes, a 18. század világhírű kalandorainak életútja szolgált, elsősorban az utóbbinak magyarul is közzétett visszaemlékezései révén. 
