egyperces...

Szakadék

Azt hiszem, az volt életem legboldogabb napja. Alig vártam, hogy vége legyen a díjátadót követő fogadásnak, és végre hazaérjek hozzá.

Kitárt karokkal futott felém ház kapujából a kerten át, mikor meglátta, hogy érkezem. Alighogy becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját a nyakamba ugrott . Olyan törékeny – néztem rá ellágyulva, és most is a karomban cipeltem át a küszöbön, mint miután egy hosszú évnyi udvarlás után végre hozzám jött feleségül.

Mikor a szobába értem, kibontakoztam az öleléséből, és a hatalmas mahagóni asztalra tettem a Grammy-t. Komoly arccal nézte a kézzel készített aranygramofont, csak gyönyörű, szürkészöld szemei nevettek. Tudtam mennyire büszke rám. Odalépett a szoborhoz, gyengéden megsimogatta: szinte sugárzott ebből az érintésből mindaz a kedvesség és szeretet, ami a valódi lényét tükrözte, és ami megannyi küzdelmes időszakon, álmatlan éjszakán segített át. Nélküle sohasem nyerhettem volna meg a díjat,nélküle nem lennék egész.

Hangtalanul felnevetett. Én a szoba közepén álló hifihez léptem, majd elindítottam a legújabb lemezemre írt győztes számot… kettőnk számát. A ritmus és a dallam elemi erővel csendült fel. Boldog-szomorú szívvel ültem, a zene pedig csak szólt. A dal amelyet róla írtam, és amit ő sosem hallhat. Átöleltem és jelbeszéddel ezredszer is elmutogattam neki, mennyire szeretem.  (ND)